2017. december 4., hétfő

3. Fejezet


Nocsak, nocsak, nocsak, végre itt az új fejezet. Őszinte leszek, nem fogok magyarázkodni hogy miért megy ilyen lassan és vontatottan, érettségi éve van, beteg vagyok, és mindent megteszek, ami tőlem telik hogy még ilyen körülmények között is valami viselhetőt legalább kiadjak a kezem közül, valami olyat, amihez akarom a nevemet kötni, és nem valami olyat, amit kényszerből osztok meg, mert hát úristen nem raktam ki egy hónapja semmit sem. Amúgy pedig tudom, hogy megértőek vagytok ezzel kapcsolatban, szóval nagyon hálás vagyok nektek ezért, hogy az én depressziós kis süsü fejemet így elviselik és az ezzel járó várakozást a fejezetekre szintén. Van azonban egy két változás. Először is, Harley innentől Hayley. Már régóta megakartam változtatni a nevet, szóval tessék. Egy y különbség, remélem nem akad fenn senki sem rajta. A szereplő menüt fogtam és megszüntettem, legyünk őszinték magunkkal, aki fanfictiont olvass, az valószínűleg tudja már  a fandom alap karaktereit, és ha új karaktert hozok be, akkor pedig bízok abban, hogy íróként rendesen letudom írni őket anélkül, hogy kisképet és egyebet kelljen kötni hozzá. Nem is szaporítanám tovább a szót, jó olvasást kívánok a fejezetekhez! 
Plusz fact, hogy végre találtam egy sablont amelyet szeretek használni, valószínűleg ez lesz már egy ideig a fejezetek mellé járó fejezet kép.
Ravenna
_________________________________________________________




A ceruzám végét rágcsálva szlalomoztak a szemeim az előttem fekvő adminisztrációs kis könyv lapjain, miközben azt a sort kerestem, ahová be kell írnom az újonnan érkező könyvek egyikének adatait. Ma igazi ínyencségeket sikerült kézhez kapnom, három mágiával foglalkozó könyv, nem máshonnan, mint Asgardból! Minden vágyam volt, hogy beletudjak olvasni, de egy, ezeket még kinyitnom sem szabadna, (mondjuk ez nem igen állított meg, nem egy alkalommal nézegettem a lapokat és próbáltam kideríteni a titkaikat), kettő, nem olyan nyelven íródtak, amit beszéltem. Idegen írásjelek és szimbólumok jártak táncot az oldalakon, hatalmas mennyiségű tudást magukba zárva, én meg egy büdös szót sem értettem belőlük. Szar ügy, nem igaz? De legalább azok sem tudhatják meg a titkukat, akik csak káoszt okoznának vele.
– Meg vagy te mocsok! – Kiáltottam fel diadalitassan és bepasszíroztam az adatokat két sor közé, majd felállva megropogtattam a hátam és a kezeimet, és hónaljam alá csapva a hatalmas könyvet elindultam a kiszemelt polc felé. Nagy nehezen betuszkoltam a könyvet a helyére – bár ennek ára az volt, hogy az egész polcot át kellet rendeznem, hogy elférjen – és visszaindultam az asztalhoz hogy újra megismételjem ezt a kört, csak már egy másik kötettel. Ez a rutin, amely nem rég annyira untatott, már egy olyan dologgá vált, amit szerettem csinálni, még annak ellenére is, hogy ritka monoton volt. Azután hogy majdnem felakasztottak, minden élvezet volt, mert még életben voltam, és ezért hálás voltam mindennek, ami megmentett.

Pakolgatás közben észrevettem, hogy elfogyott a hely. Akárhogyan is próbálkoztam újabb és újabb helyet kreálni, nem sikerült. A könyvtár jelenlegi állapotában megtelt, így tehát az utolsó könyvet egy sóhajjal a saját kis íróasztalomon hagytam, ahol társaságra lelt a Jane Eyre regényemben. Kissé fáradtan huppantam le az ágyra, és azon gondolkoztam, hogy mi most a teendő. Tudtam, hogy szólni kell, ha megtelnek a polcok, de fogalmam sem volt arról, hogy kinek szóljak, milyen formában. A királynak írjak levelet, amit felvisz az egyik szolga? Esetleg az egyik tanácsosnak adjam oda, aki a palota ügyes–bajos dolgaival foglalkozik? Egy nagy sóhajjal dőltem hátra, és magamban gondolkozva meredtem a plafonra. Majd egy halk, szerényebb kopogás megzavart. Egy újabb sóhaj hagyta el a számat, majd a hajamat megigazítva az ajtóhoz lépdeltem, és résnyire kinyitottam azt. Gyanakvó szemekkel méregettem az előttem álló őrt, aki szemmel láthatólag éppen most fejezte be a tréningjét. A felszerelés, amit viselt még makulátlan volt, és fényesre polírozott, egyenesen állt, és összevont szemöldökkel nézett le rám, szája cserepesre volt száradva, szemével ugyan olyan gyanakvással mért végig engem, mint én őt, kezei pedig alig láthatóan, de remegtek. Minden kezdő őr így viselkedett, nem hiába. Ha hibát ejtettek, azért büntetés járt, attól függetlenül, hogy valaki veterán volt, avagy sem.
– Miben segíthetek? – Nyitottam egy kicsit jobban ki az ajtót, hogy kiléphessek annak rejtekéből.
– Őfelsége hívat téged. – Na, itt volt az a pont, ahol a szívem megállt, majd hirtelen dobbant egy nagyot, majd újra megállt, és aztán rohamot is kapott. Úgy éreztem magam, mint egy ártatlan diák, amikor az igazgatói irodába hívatják. Kiszáradt a szám, bal kezem akaratlanul is ökölbe szorult.
– Ugye nem azért, mert elrontottam valamit? – kérdeztem ijedten, elkerekedett szemekkel végül, miközben pedig idegesen elkezdtem a nyakamban lévő nyakörvet simogatni. Nem csinálhattam semmi rosszat, ugye? Betartottam mindent, dolgoztam egész álló nap. Talán az volt a baj, hogy Kedden elaludtam? Esküszöm, nem tudom, hogy miért aludtam reggel nyolcig, pedig korán feküdtem le!
– Az már nem az én dolgom hogy tudjam, miért. Gyere, kikapcsolom a nyakörved, és megyünk – motyogta az őr, majd előkapott egy számomra ismeretlen szerkezetet, amelyet két másodperc erejéig a nyakörvhöz tartott, és ezzel le is esett a nyakamról az eszköz. Nem tagadom, nagyon jól esett. Megkönnyebbültem simítottam végig a nyakamat, élvezve hogy végre a saját, puha bőrömet érzem az ujjaim perceivel. Egy kicsit meg is nyugtatott. De ennek ellenére is kezemet tördelve sétáltam az őr mellet, akitől még egy barátságos mosolyt se kaptam.

– Még mielőtt elmegy, megtudná mondani hogy mit ne csináljak? – kérdeztem a király ajtaja előtt toporogva, miközben próbáltam az kísérőmet magam mellet tartani még egy kis ideig, késleltetve az elkerülhetetlent. De a férfi csak elnevette magát, majd a fejét csóválva itt hagyott. – Köszönöm a semmit, de tényleg. Életmentő voltál – morogtam magamban, majd végül erőt vettem magamon, és bekopogtam.
– Gyere be – hallottam át az ajtón Loki mély hangját, mire nagy nehezen megmozdítottam az ajtót, és beléptem rajta.

Őfelsége nyugodtan állt a szobából nyíló erkélyen, nekem háttal, és csendesen szemlélte az előtte elterülő látványt. Bal csuklóját a háta mögött jobb kezével finoman fogta, egyenes háttal figyelt előre, mint egy véreb, amikor végre megtalálja a vérző vadat, és maga előtt látja azt. Nyilván gyönyörködött a birodalmában, és őszintén, ha királynő lennék én is ezt tettem volna.
– Kerülj beljebb, nem harapok – szólalt meg hirtelen, én pedig összehúzva magam engedelmeskedtem. Nyelvemre ráharapva csodáltam meg a szobát, amely az övé volt. Elegáns bútorok, egytől–egyig mind sötét fából készülve, és finom, páratlan zöld, illetve aranyszínű selymek egészítették ki a színvilágot. Ezekből a selymekből voltak a függönyei, és az ágya huzata is. Hatalmas íróasztal állt büszkén, jobb oldalon, a sarokban, és a mellet állt őrt két, egészen plafonig érő könyvespolc, amelyek tele voltak tömve könyvekkel és apró ereklyékkel. Próbáltam kivenni a kötetek címeit, de nem tudtam semmi értelmes szót kivenni a gerincekre hímzett szavakból, azonban az írásjeleket felismertem. Innen már könnyen kitudtam logikázni, hogy Loki polcain asgardi könyvek sorakoznak, gondosan rendszerezve.
– Meglegeltetted a szemed? – Szerényen bólogattam őfelsége kérdésére, nem volt értelme tagadni a tényt, hogy csak ugyan engedtem a tekintetem kicsit huncutkodni azokon a kézzel kötött könyveken. Mit nem adnék, hogy olvasni is tudjam őket…
Bátortalanul néztem bele Loki szemeibe, aki eddigre már megfordult és bejött az erkélyről, majd kissé megdöntött fejjel végignézett rajtam. – Lenyugodhatsz, nem azért hívtalak ide, amiért gondolod – Akaratlanul is felszakadt belőlem egy megkönnyebbült sóhaj, aztán újra összekapartam magam, és már kissé bátrabban mertem a tekintetét állni.
– Az információ, amit adtál, hasznos volt. A napló, és a szórakozó helyes is. Az őrségem fele a halálomat akarta. Nem valami bíztató, nem igaz? Ha a helyemben lennél, mit csinálnál? – szegezte neked a kérdést, én pedig zavartan elkaptam a tekintetem, majd kiböktem az őszinte választ.
– Leváltanám az egész őrséget, felség – motyogtam.
– Hangosabban, nem hallak. Néma gyereknek pedig anyja sem érti a szavát – utasított, szór szemekkel nézve rám, én pedig engedelmesen megismételtem a mondatot, immár pár fokkal hangosabban.
– Nagyon jó, nem is volt olyan nehéz, nem igaz? – Mosolyodott el bátorítóan, én pedig visszamosolyogtam szelíden. – Amúgy pedig egy rúgóra jár az agyunk, mert én is ezt tettem. Háromszáz embert vesztettem, de mindig lesznek újak. Ti halandók szerettek szaporodni, nem igaz? Amennyit megölök egy nap, annyival többen születtek. – Loki megjegyzésén el kellet mosolyodnom, aztán azonban gyorsan újra megkomolyodtam. Úgy éreztem, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy komolytalanul viselkedjek a királyom előtt.

– Miért félsz tőlem? – Állt hirtelen elém, így alig volt köztünk egy méternyi távolság. – Tudtommal nem tettem veled semmit. Sőt, még rendes gyógyítót is hívtam, hogy visszakaphasd a körmeidet. Mégis úgy remegsz, mint a nyárfalevél, kerülöd a szemkontaktust, és kétségbe esetten keresel valamit, amit nézhetsz, amibe belekapaszkodhatsz. Miért?
– Nem tudom, felség – Motyogtam miközben próbáltam abbahagyni a remegést. Tényleg reszkettem. Upsz.
– Nézz rám – parancsolta, én pedig lassan megemeltem a tekintetem, hogy újra szembe találkozhassak a szemeivel.
– Nézek, felség – mondtam öt perc után, miután még mindig nem történt semmi, csak néztünk egymásra, mint kutya és macska, mikor először találkoznak, és még nem tudják eldönteni, hogy legjobb barátok, vagy pedig legádázabb ellenségeik lesznek–e egymásnak.
– Ennek nagyon örülök – mosolygott, mire egy fél lépéssel közelebb lépett, és kinyújtva a kezét óvatosan és lassan megfogta a bal kézfejem, majd óvatosan feljebb emelte, hogy megszemlélje. Valóban, nem sokkal azután, hogy elengedett a vallatóteremből küldött hozzám egy gyógyítót. Nem tudom, milyen származású volt, de biztos voltam benne, hogy nem teljesen midgardi vér csörgedezett az ereiben. A bőre gyönyörű világos pasztell zöld volt, a szeme pedig aránytalanul nagyok volt az arcához képest, és hófehérek voltak teljesen. Viszont valahogy visszavarázsolta a körmeimet a helyére. Sosem kérdeztem, hogy hogyan, örültem, hogy egyáltalán megcsinálta, és hogy vissza kaptam azt, amiről azt hittem, hogy elveszett. Bárcsak mást is így visszakaphatnék...
– Szerencséd van, általában elbaltázzák a helyreállító mágiákat. Nálad majdnem hibátlan a munka. Bár mondjuk, a kisujjadnál van egy kis hiba, fehérebb a körmöd kisholdja a többihez képest, de ez elhanyagolható – állapította meg Loki elégedetten, majd elengedte a kezem. Személyes diadalnak élhette meg, hogy az egyik alattvalója nagyon jó munkát végzett, amire még ő is büszke lehet. – Látod, le tudsz te nyugodni. Én sem harapok, ameddig megkapom azt a tiszteletet, ami jár – tette hozzá, majd az íróasztalhoz sétált, és óvatosan felvett egy apró naplót, amelyet egyből megismertem.
– Tudod, voltak ám nagyon érdekes dolgok is ebben a naplóban. Nagyon szeretett ám téged, azt tervezte, hogy, elvesz feleségül, és hogy szépen élni fogjátok az életeteket egy eldugottabb kis erdőben, egy pár gyerekkel. De nem csak erről írt ám. Mindent tudott rólad. Minden egyes kis apró szokásod le van írva ebben az édes irományban. Azt hiszem, sikerült valamennyire megismernem téged belőle – itt felnézett rám egy huncut mosollyal, majd gyorsan visszanézett a lapokra. – De az én kedvenc "fejezeteim" azok, amikben arról ír, hogy miképpen akar engem megölni. Voltak egészen kreatív ötletek is, nem értem miért pont egy sima pisztolylövést választott, amikor tényleg össze szedte magát, hogy csináljon is végre valamit  – Loki tekintete hirtelen vált kiismerhetetlenné és sötétté, állát megemelve, de tekintetét folyamatosan rajtam tartva közeledett felém, majd felém nyújtotta a naplót. – Szeretnéd tudni mi, van benne? – Ajánlotta fel, én pedig fintorogva elhúztam a kezeimet, és a hátam mögé tettem őket.
– Nem, felség – sziszegtem szemeimet a naplón tartva. Még csak az kellene hogy még a még friss lelki sebeimre savat öntsek ezzel. Szívem szerint tűzre dobtam volna minden egyes lapját annak a naplónak. De alig hogy a gondolat átcikázott elmém erdején, a kis könyv hirtelen meggyulladt Loki kezében. A titokzatos kékláng pillanatok alatt felfalta a papírt és annak minden egyes atomját, még szén sem maradt belőle. Egyik pillanatban volt, a másikban már nem, mintha sosem létezett volna.

– Na, most hogy ezt is megbeszéltük, térjünk a tárgyra. Ki fogsz költözni a könyvtárból, és egy rendes szobát fogsz kapni. A könyvtárat pedig felújítjuk, rá férne már egy kis festés, új polcok, és még sorolhatnám. – Áh, szóval tudta, hogy megtelt. Mondjuk egy kissé megrökönyödve hallgattam, ahogyan Loki kijelentette, hogy már pedig én ki fogok költözni. Ott nőttem fel, sosem aludtam még más szobában. Gondterhelt szemekkel meredtem előre, amit természetesen egyből kiszúrt.
– Na, most mi a probléma? – forgatta meg a szemeit, gondolom már untatta, hogy mindig akadékoskodom.
– Felség, csak annyi, fogalmam sincs, hogy mi hol van a palotában. A költözéssel nincs baj, inkább az a probléma, hogy elveszhetek a palota folyosóinak labirintusában. Valamint őszintén mondom, hogy semmivel sem vagyok tisztában a palotai élettel kapcsolatban – motyogtam az ujjaimmal malmozva magam előtt.
– Ha megvártad volna, hogy befejezzen, akkor nem aggódnál ezen. Még nem tudom hogyan, de megoldom, hogy kapj egy új oktatót, aki majd újra lefekteti az alapokat mindenben, tekintettel arra, hogy eddig Patroklos tanított mindenre, már pedig én nem feltétlen szeretném, hogy egy ellenem lázadó férfi tudása legyen a kis fejedben. Ameddig a könyvtár felújítása zajlik, szabadon járhatsz és kelhetsz, már persze csak olyan helyekre, amit a rangod enged, de gondolom ezzel nem lesz gond, nem tűnsz nagy felfedezőnek. Továbbra is szeretném, ha távol tartanád magad a bajtól, és azt is, hogy tartsd a szemed a személyzeten. Ha bármi gyanúsat veszel észre, akkor jössz, és elmondod nekem. Még mindig rengetegen azt hiszik, hogy csak újonc vagy a palotában, szóval azt fogják hinni, hogy sosem hallgatnék a fajtádra, szóval előtted beszélni fognak. Hogyha esetleg nem akarnál elmondani valamit, de ez kiderül, akkor garantálom, hogy rajtad is csattani az ostor. Érthető voltam? – Egy magabiztos bólintással feleltem szimplán Lokinak, majd amikor elégedetten elmosolyodott én is visszamosolyogtam. – Ez esetben egy őr vissza is kísér a könyvtárba, pakolj össze, holnap reggel átvisznek majd az új szobádba. Ha akarsz, pár szépirodalmi könyvet elvihetsz magaddal.

Már éppen megköszöntem volna, amikor egy kopogás megzavart. Aztán egy újabb kopogás, majd még egy és még egy. Szinte ritmusos volt. Loki szemei hirtelen elkerekedtek, majd az orra alatt szitkozódva valamit hirtelen mellém állt, finoman a vállamnál fogva odahúzott magához, majd a fülembe suttogott: – Tegyél meg nekem egy szívességet, és sétálj ki innen egy hatalmas nagy mosollyal az arcodon, mintha most kaptál volna kincseket, vagy bármit, ami boldoggá tesz. Csak tettesd magad a lehető legboldogabbnak a kedvemért, rendben? – hadarta, majd elengedett és finoman az ajtó felé tolt, aztán gyorsan vissza sietette az íróasztalához és leülve úgy tett, mintha olvasna. Zavartan pislogtam, majd végül egy hatalmas nagy műmosolyt erőltettem magamra, és hálálkodva kiléptem az ajtón.
– Köszönöm, felség, sosem fogom elfelejteni a nagylelkűségét! – szóltam vissza, majd az ajtó mellet várakozó két idegenre néztem. Az egyikük egy őr volt, nyilván az, aki visszafog kísérni a könyvtárba. A második, hosszú, szőke, és kifejezetten jól kinéző férfi azonban kitűnt. Pillanatok alatt felismertem, hogy ő is valószínűleg egy isten. A ruha, jobban mondva visszafogott páncélzat, amit viselt, és a cirka két méteres magassága erről árulkodott végül is. Aztán pedig ott volt egy pöröly a kezében, amelyet szórakozottan forgatott kezében.
– Jó reggelt a hölgynek – köszöntött egy kedves, meleg mosollyal, amit én egy szelíd pukedlivel reagáltam le.
– Önnek is, uram – feleltem még mindig egy hatalmas mosollyal, majd ártatlan szemekkel az őrre pislogtam, majd vissza néztem a szőke óriásra. – Csak nem őfelségéhez jött? – érdeklődtem.
– Pontosan. Régen láttam az öcsémet, ráadásul van pár diplomáciai dolog, amit meg kell vele tárgyalnom. – Nem tudtam nem mosolyogni a velem szemben álló férfi kedves természetén, nem értettem, hogy Loki miért reagált úgy, ahogyan, amikor meghallotta a kopogást. Aztán leesett. Thor volt az. Nem is akármilyen Thor, hanem AZ a Thor aki Loki testvére és Asgard jelenlegi uralkodója. – Most viszont bocsásson meg, de mennem kell. További jó napot kívánok a hölgynek. – Fogta meg a kezem és nyomott rá egy nagy, cuppanós csókot, majd szinte olyan erővel nyitotta ki az ajtót, amin az előbb léptem ki, hogy az majdnem leszakadt, és aztán hatalmas erővel be is csapta maga mögött. Tátott szájjal néztem utána, majd az őrre, aki eddig Thor mellet állt, és megnyugvásomra ő is ugyan ilyen arccal nézett az isten után.  
– Akkor…menjünk – köszörülte meg a torkát, és vissza indultunk a könyvtárba.

Este azonban nem hagyott nyugodni a gondolat. Szóval Thor eljött Midgardra, hu? Miért? Milyen diplomáciai okból? Érdekelt a dolog, nem is kicsit. Ezen elmélkedve, és különböző teóriákat gyártva sikerült végül elszenderednem, még az álmomban is keresve a választ.


2017. október 23., hétfő

2. Fejezet


Nézzenek oda, ennyi idő után képes voltam visszatolni a képemet. Őszinte leszek, szét vagyok esve, mint egy ezer darabos puzzle, és jó isten tudja, hogy mikor fogom össze szedni magamat. Ha konkrétabb választ akarok adni, akkor azt mondom, hogy az egyetemi felvételik, illetve az érettségi után leszek újra hellyel-közzel rendszeres újra itt. Rengeteg dolgom van, rengeteg felkészülés vár még rám, és gondolom meg lehet érteni, hogy jelenleg a tanulmányaim sokkal fontosabbak, mint a fanfiction írás. De, most, hogy elragadott a Thor: Ragnarok láz újra neki vágtam, és lassan, de biztosan zakatol a vonat. 
Újdonság, hogy van egy új, letisztultabb design. Hogy miért? Egy, azért mert már untam minden egyes alkalommal újabb fejlécet csinálni, és variálni össze vissza, meg elkezdtem megszeretni a kicsivel letisztultabb dolgokat, mert egyértelműen nincs annyi munka velük. Lusta vagyok, na. 
De, hogy vége legyen a felesleges szóáradatnak, íme itt a legújabb fejezet, és hamarosan pedig kijavítom az első fejezetben lévő orbitális bakikat is, amiket most vettem észre, és szégyenlem is magam miattuk. Ja, és a fejezet előtti kép csak ideiglenes, hamarosan kitalálok valami normálisat, ami illik is a bloghoz.
Jó olvasást kívánok! 
Ravenna
_________________________________________________________


Láthatatlanná akartam válni. Csak egyszerűen eltűnni a Föld színéről. Eddig sosem hittem volna, hogy a halálnál van rosszabb, de van. A félelem. Az a fajta félelem, amely ezeregy kétség közé vet, hogy aztán nevetve nézze, ahogy a gondolataid darabokra szedik a tested és a lelkedet is. Az a félelem, amely elködösíti az ép ész minden gondolatát és nem hagy hátra mást csak pánikot.
Ártatlan voltam. Ártatlan voltam mégis éreztem, ahogyan a nyakam körül szorul egy megfoghatatlan hurok, ami egyre csak fojtogat. Ott ültem tehetetlenül, székhez kötve, kezeim pedig az asztal közepére voltak szíjazva, mintha valami bestia lennék, aki bármely pillanatban felfalhat egy másik embert, pusztán mert olyan kedve van. Rettegtem. Az, aki ide kerül, ahol most én vagyok, általában hamarabb meghal, minthogy elgondolkozhasson azon, hogy hol rontotta el. Már pedig én nem rontottam el semmit. Tiszta voltam, kezeimhez nem ragadt bűn foltja, és mégis, itt voltam, remegtem és azt kívántam, hogy bárcsak nem hallgattam volna Patroklosra. Miatta voltam itt. Az ő idióta merénylete miatt fogok meghalni én is. Sőt, én húztam a rövidebbet. Őt már a helyszínen megölték. Egy őr hentes precizitással vágta bele a kardját Patroklos mellkasába miután elrántottak tőle, és ugyan ezzel a lendülettel lefelé rántotta a pengét, felmetszve a hasát. Életemben először láttam ilyet, és ennek meg is volt a hatása. A hirtelen soktól elájultam, és mikor felébredtem, már itt találtam magam.

Prüszkölve szimatoltam a steril levegőbe, amelynek nem volt semmilyen illata. Ez a tisztaság pedig bántotta az orromat. De nem ez volt az egyetlen merénylet az érzékszerveim ellen. A szemeim és megkapták a maguk korbácsát, A terem falai hófehérek voltak, szinte vakítóan fehérek. Dacosan meredt rám a nagy fehérség, amely ellen nem volt gyógyír, és már most érezni kezdtem magamon a kín legelső jeleit. Sírni kezdtem. De még ez sem visszhangzott.

Egy alig harmincasnak kinéző katona nyitott be, amikor már azt hittem beleőrülök abba az ürességbe, ami körülvett. A férfi leült velem szembe, arcán érzelmek leheletnyi nyomát se láttam. Izmai bénultan ragadtak a csontjaira, a tekintete sem cikázott ide, vagy oda, mintha nem lenne más, mint egy viaszbábú. Csak csendes ült, és bámult rám szó nélkül, mintha csak azon gondolkozna, hogy: - Ez a lány tényleg bűnös lenne? Szemem akaratlanul is arra a táskára tévedt, amit becipelt magával a szobába. Hatalmas volt. Túl nagy ahhoz, hogy csakis papírok legyenek benne. Újra rám jött a sírhatnék, ahogyan tudatosult bennem hogy az, ami benne van, nagy eséllyel nekem van szánva.
- Hayley Corvus, igaz? - szólalt meg hirtelen, én pedig ajkamra harapva bólogattam és próbáltam összeszedni magam annyira, amennyire csak tudtam. Nem akarhattam, hogy a pánik felemésszen, mert ezzel csak beigazolnám azt, hogy bűnös vagyok, ami ugye nem vagyok. Fogaimat a nyelvembe nyomva vettem fel a szemkontaktust. - Tudja, mivel vádolják?
- Csak gondolni merem - böktem ki halk, elcsukló hangon. - Árulás?
- Pontosan. Tudja, őfelsége...
- Őfelsége szemében az árulásnál nincs nagyobb bűn - mondtam ki helyette azt a mondatot, amit már gyerekkoromban is belém vertek. Azt, aki a király ellen fordul, publikus akasztófa halálra ítéltetik.
- Ha ezzel tisztában van, miért vett részt a király ellen irányuló merényletben? - Először nem tudtam, hogy mit feleljek. Nem csak azért, mert még most is sértőnek éreztem a vádat, amellyel illetek, hanem azért is, mert jól tudtam, hogy akármit is mondok, csak mélyebbre fogom ásni vele a saját sírgödröm. Nem volt felmentő bizonyíték az ártatlanságomra. Végül nagy levegőt vettem, és remegő ajkakkal hebegtem az őszinte választ.
- Nem akartam, és nem is vettem részt a merénylet kísérletében. Hűséges vagyok az uralkodóhoz, és bármit is mond az a tény, hogy Patroklos a lövés pillanatában engem tartott a karjai között, én sosem mernék ilyet tenni. Tudom, mi érte az ítélet. - A vallató egy pillanatra gúnyosan elmosolyodott, majd újra visszaöltötte az érzések nélküli szellem szerepét.
- Ennek ellenére még is megtette - Sziszegte előre hajolva az arcomba, miközben az ajkai szélei újra oldalra másztak az arcán. Jól láttam, hogy...élvezte ezt az egészet? Élvezte, hogy az arcomba nevethet, hogy gúnyolódhat következmény nélkül, mert tudja, hogy nekem már úgyis mindegy. Hogy holnap reggel szögesdrótból készült kötelet raknak a nyakamba, és hogy visítani fogok még halálomban is a fájdalomtól.
- Nem. Én. Tettem - Sziszegtem vissza, minden egyes szót egyre durvábban morogva a képébe, fogaim fehérjét kimutatva. Aztán elsápadtam, ugyanis rájöttem, hogy elkövettem egy hatalmas nagy hibát ezzel. Plusz egy méterrel mélyebb lesz tehát a gödröm.
- A vendégek szerint Patroklos társa volt az este - motyogta a férfi miközben kinyitotta a táskát, és kutatni kezdett benne.
- Mivel szeretők voltunk egy bizonyos szintig, igen, vele voltam. Ő hívott meg, hogy menjek a bálra! - Arcomra a pír sápadt rózsaszirmai vetültek, ahogyan bevallottam a Patroklossal való kapcsolatomat. Bevallom, most már szégyelltem minden csókot, és minden éjszakát, amit vele töltöttem.
- Szóval megerősíti, hogy Patroklosszal volt.
- Igen, de esküszöm nem tudtam, hogy erre készül! Sosem gondoltam volna, hogy lelőné a királyt!
- Ezt miből gondolja? - egyenesedett fel a vallató a széken, majd az asztalra tett egy fogót, amitől egy pillanatra megállt a szívem. Undorítóan nézett ki. Rozsdás volt, a vér pedig vastagon rászáradt a fémre, beszínezve az eszközt. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy biztosan a sok vértől kezdett el berozsdásodni.
- Az...az a Patroklos, akit én ismertem, sosem lőtt volna - hebegtem, szemeimet nem tudtam egy pillanatra sem levenni a fogóról. Felfordult a gyomrom, ahogyan belegondoltam, hogy már csak percek kérdése, és belőlem fog jajveszékeléseket kicsalni az eszköz. Összeszorított állkapoccsal ültem, rettegve attól, hogy a fogaimnak fog esni, és hogy egytől egyig kicibálja a számból mindegyiket.
- Érdekes. Mit tud a mozgalomról, amit Patroklos vezetett?
- Semmit.
- Azt kétlem - Rázta meg a fejét, majd felkapva a fogót elkezdte azt ide-oda adogatni a kezei között, burkoltan fenyegetve, hogy hogyha nem mondok igazat, akkor elkezdi demonstrálni a működését.
Itt volt az én problémám; igazat mondtam. Semmit sem tudtam erről a bizonyos mozgalomról. Sőt, ami azt illeti azt sem tudtam, hogy egy konkrét mozgalmat vezetett! Azt hittem, hogy egy magányos farkas, hiszen a bálon más nem volt, aki Loki életére tőrt volna, csakis ő. Nem tudtam semmit, és ettől még jobban kétségbe estem.
- Nézze, az életemre esküszöm, hogy nem tudok semmit. Ha tudnám, hogy honnan a picsából szakasztotta ezt a hülye ötletet, hogy agyon próbálja lőni a királyt, akkor elmondanám -  hadartam idegesen, miközben egyre többször pislogtam, próbálva visszatartani a könnyeimet. A kurva életbe, nem akartam újra sírni!
Már zsibbadtam a folytonos remegéstől. Az arcom, a nyakam, a végtagjaim megmerevedtek, és hiába próbáltam egy kicsit is megmozdítani őket, az ujjaim nem engedelmeskedtek, a görcs ott tartotta őket. Már a saját testem is elárult engem,  ahelyett hogy az ártatlanságomat igazolta volna, csak még egy lapáttal rátett a tűzre. Isteneimre, csak legyen már vége!

 Pár másodpercnyi néma csend után szakadt ki a legelső fájdalmas sikoly a torkomból, amely megtöltötte az egész szobát. Kétségbe esetten próbáltam szabadulni, elrántottam volna a kezem, de a szíjjak erősen tartottak, én pedig elkerekedett szemmel meredtem a vérző ujjamra, amelynek végéről letépték a körmömet. De nem állt meg, rögtön ment a második, a harmadik, és a negyedik után, amikor már a kisujjamhoz ért, direkt bénázni kezdett. Először nem elég erősen rántott, majd pedig csak a körmöm felét tépte le, végül pedig már a kisujjam és vérben úszott. Én pedig ott ültem, és sikoltottam, ahogyan tudtam. Mi mást tehettem volna? Bevallani egy hazugságot, amiért még egy ennél is rosszabb dolog várhat rám?

- Könyörgöm - vinnyogtam, amikor ledobta a fogó a földre, amely hangos csörömpöléssel landolt, majd elhallgatott a talajon.
- Mit tudsz? - Ismételte meg a kérdést, én pedig csak lehajtottam a fejem, és hagytam, hogy a pánik teljesen átvegye felettem a hatalmat. Feladtam. Megemelve a tekintetem elszörnyedve néztem a bal kézfejem, amelyet a saját vérem borított be mindenütt. Az első gondolatom az volt, hogy ilyen kézzel vajon hogyan fogok tudni könyveket pakolni a könyvtárban. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg sosem mehetek oda vissza, amitől még jobban rám jött a sírógörcs.
- Esküszöm Valhallára, hogy nem tudok semmit. Nem volt közöm hozzá. Haza akarok menni. Kérem. Engedjen haza - szipogtam, minden egyes szónál megakadva, kegyelemért esedezve. Reménykedve tekintettem fel a férfi szemébe, de amikor annak vas tekintetével találtam szemben magam tudtam, hogy ez egy vesztett kártyajáték. Nála volt az összes Joker.
- Nézd. Ha most bevallod, akkor megúszhatod egy gyors, kíméletes halállal valószínűleg, a király kegyelméből. De ha tovább húzod, akkor én szépen fogom magam, és végzem tovább a munkámat, magyarul addig töröm, vágom a kezeidet és egyéb tagjaidat, ameddig ki nem köpsz valami értelmeset is. - Meglepődtem a férfi hirtelen jött ”jó tanácsán”. Bátortalanul megint a szemeibe néztem, és ezúttal egy kis szánalmat is láttam bennük. De az a kegyetlen céltudatosság uralta mindenét, és pillanatokon belül felfalta a szánalom apró molylepkéjét is. A tekintetével, a testtartásával, a mentalitásával, minden porcikájával mutatta, hogy nem fog kegyelmezni. Némán meredtem a néhai körmeim helyére, mire motyogott valamit az orra alatt, majd elővett egy zacskónyi sót, amit pillanatokon belül a kézfejemre öntött.

Nem is emlékszem már, hogy hány kínzó perc után nyílt megint az ajtó. Annyira tisztán emlékszem, hogy már nem volt erőm felemelni a fejem, hogy az illető frissen belépő személy szemeibe nézhessek. Kiszáradt, és belülről véresre harapdált szájjal hallgattam, ahogyan az idegen ordít a kínzómesterrel, majd újra hallottam az ajtózár kattanását, és aztán csend lett. 
- Mit tudsz... - kezdett bele, mire én már szánalmamban megengedtem magamnak egy halk, csalódott kuncogást.
- Azt tudom, hogy megfogok halni - suttogtam miközben a könnyeimet nyalogattam le az arcomról.
- Nem ér a másik szavaiba vágni, azt sem tudod, mit akartam kérdezni - cüncögött az idegen férfi, majd lustán leült a felszabadult székre, és megdöbbentő finomsággal megemelte a fejem. És amikor megláttam az arcát, elakadt a lélegzetem. - Megengeded, hogy újra neki kezdjek a kérdésemnek?
- Igen, felség - motyogtam, miközben elkaptam a tekintetem, és idegesen próbáltam valahova máshová nézni. Élt. Élt, és semmi baja nem volt, és most ő vette át a kihallgatást. Ráadásul belevágtam a szavába is! Könyörgöm, nyeljen végre el a Föld!
- Mit tudsz Patroklosról? Generálisan. Mik voltak a szokásai, milyen titkokról mesélt neked. Ne aggódj, az afférotokról nem kell mesélned, arról már tudok - mosolyodott el tenyér bemászóan miközben összekulcsolta az ujjait az asztalon, és elkezdte szórakozottan leporolni a sót a kezemről. Nem tudtam megszólalni a meglepődöttségről, meg attól, ahogyan fél másodpercenként összerándultam a só miatt. Annyi kérdésem volt, de egyre sem kaphattam választ. - Nem érek rá egész nap. Tudom, hogy ártatlan vagy. Az őröket mind végigkérdeztem, már pedig szerintük jó, ha egy évben egyszer kitetted a lábad a barlangodból, ráadásul a könyvtár rendesen be van kamerázva, tudom, hogy nem hagytad el a helyed, hacsak hetyegni nem mentél, de legfőképpen sosem engedtél be senkit oda. Viszont nekem nyomok és információk kellenek, már pedig te addig nem mész innen sehova, ameddig fel nem köhögsz valamit, mert csak tudnod kellet valamit arról az idiótáról, ha keféltél is vele - Nagyot nyeltem Loki szavaira, és bele telet egy-két másodpercre mire felfogtam azt az egyetlen varázs mondatott, ami után fellégeztem. "Tudom, hogy ártatlan vagy". Tehát van esélyem arra, hogy élve megússzam ezt a  dolgot, csak beszélnem kell a titkairól, a szokásairól, bármiről, ami hasznos lehet.
- Felség, kaphatok pár percet, hogy össze szedjem magam? - kérdeztem megköszörülve a torkomat.
- Csak tessék, de ne legyen túl sok perc. Valamint ha hazudni mersz, akkor én arról tudni fogok előbb, vagy utóbb, szóval ne arra használd a fejed, hogy valami jó kis sztorit találj ki. Az az én dolgom - hadarta egy fél mosollyal, majd újra hátradőlt és kemény tekintettel végigmért újra és újra.

Pontosan hét percen keresztül raktam a fejemben helyre a dolgokat Patroklosról, amíg végül eszembe nem jutott valami, amit egyszer említett. Mindent elmondtam, amit csak tudtam róla. Minden egyes mocskos kis szokását, és babonáját, végül pedig azzal az információval zártam, amely valószínűleg a leghasznosabb lehetett Loki számára.
- Ha jól emlékszem, egy nap mesélt nekem a Részeg Farkas kocsmáról. Azt mondta gyakran oda jár a karátjaival, vagy egyéb munkatársaival - motyogtam, próbálva a lehető legjobban visszaidézni a hely nevét.
- Ebben biztos vagy? - hajolt előre Loki, kék szemeivel a vesémig hatolt, tekintete ide-oda cikázott az arcomon, a hazugság jeleit keresve.
- Nem teljesen... - sóhajtottam, majd hirtelen még egy gondolat villámlott át az agyamon. Szinte örömmel mondtam ki ezt a három szót: - Van egy naplója.
- Tessék?
- Egy naplója! A matraca alatt tartja, láttam egy párszor, talán abban van valami. Előlem mindig rejtegette, pedig néhányszor beleakartam olvasni - Loki arcára látszólagos elégedettség ült ki, majd felvont szemöldökkel egy újabb kérdést szegezett nekem, ami nem volt más, mint egy szúrópróba.
- Honnan tudhatom, hogy az igazat mondod, és nem próbálsz meg félrevezetni, hogy védd a néhai kis szeretődet?
- Hazudott nekem és elcsábított a bálra, hogy aztán itt üljek, és fájdalmak közepette próbáljam meg menteni az amúgy ártatlan irhámat. Belerángatott a saját, idióta küldetésébe. A legutolsó, hogy azt akarom, hogy minden igazság derüljön ki róla - feleltem határozottan, majd keserű szájízzel végigmértem a kezeimet. - Undorítóan nézek ki. Én csak vissza akarok menni a könyvtárba, és végezni a dolgom. Pihenni szeretnék, felség, eltűnni a világ elől. - Adtam hozzá egy fájdalmas sóhajjal, majd feltűnt, hogy újra elkezdtem remegni. Az agyam már teljesen kikészült, és vele együtt minden egyes porcikám. Nem akartam elájulni, már pedig közel voltam hozzá.
- Viselhető válasz. Szólok egy őrnek, hogy kísérjen vissza a könyvtárba. Kapsz egy csinos nyakörvet a nyakadba, azzal egy ideig figyelemmel kísérünk, csak hogy biztosan ne próbálkozz semmilyen turpissággal. A könyvtárat pedig nem hagyod el, ameddig én azt nem mondom, hogy mehetsz, érthető voltam?
- Igen, felség - bólintottam erőtlenül. Ez azt akarja, jelenti, hogy életben hagy? Fáradtan pislogva néztem, ahogyan Loki feláll a székből, és kihúzva magát gondolkozni kezd. Végül kinyitotta az ajtót, és félig kilépve még egyszer utoljára hozzám szólt: - Éledben maradhatsz, kicsi Corvus. De még egy ilyen ballépés, és személyesen vágom el a torkodat. - Majd bezárva maga után az ajtót egyedül hagyott a gondolataimmal, én pedig megengedtem magamnak még egy utolsó, megfáradt sikolyt, amelyet muszáj volt kiadnom magamból. Soha többé nem akarok ide visszakerülni. Soha...

Képzelj ide valami kreatív írást, oké? | Illetve itt az egyedi betűtípus linkje is : google fonts